Mint ahogy olvashatjátok az oldalunk mottójában, művészi dolgokat is szeretünk közzétenni. Van egy nagyon jó barátom, aki írt egy novellát, és ha megengeditek, elétek tárnám a művét. A pályázaton, ahová beadta, Közönség-díjas lett. Remélem, hogy a Kockagolyó közönsége is hasonlóan fog vélekedni róla!

Tóth Lilla: Mérgek

Ülök a kertben és írok. Fölöttem a csillagos ég, a levegőben a frissen nyírt gyep illata. Csönd van.
Egészen tökéletes itt minden. Csupán az elmémben vannak mocsok kis gondolatok. A fájdalom, a hiány, az üresség és az önsajnálat egy kémiai vegyülethez hasonlóan keverednek bennem.”Megmérgezett” egy érzés. Belülről rombol és csendben, lassan pusztít el. Beszivárog a testem repedéseibe, a vénámban árad a szívem felé. Ahogy egy jól fellőtt herka vagy pár feles Portorico rum. Azonban a mámor, a véges állapot ebben az esetben nem jön el, csak kínoz éveken át. Ez a gyász, a szeretteink elvesztésének fájdalma.  A veszteség örökre szól, amíg a te halálod másokat meg nem “mérgez.” 2011.augusztus 11-et írunk. Ma van egy éve, hogy utoljára láttam. Egy év alatt a könnyeim már-már medret vájtak maguknak halovány arcomon. Egy éve nem tudok szívből örülni semminek. Az égvilágon semminek! Magamra hagyott pedig bíztam benne.  Azt mondják, hogy törődjek bele, értsem meg, hogy nem jön vissza többé. De hogyan tehetném? Hogyan felejtsem el, hogy nem küzdött még miattam sem és “megmérgezett”, hiszen ezért szenvedek. Tudom, talán nem is ez az oka, hogy képtelen vagyok elengedni. Ezeknél a dolgoknál vannak kegyetlenebb “ellenségeim”is: az emlékek. Amikor vasárnaponként ő ébresztett egy csokival, amikor délutánonként elmentünk a helyi kocsmába, mikor büszkén nézte a bizonyítványaim vagy mikor csak órákon át beszélgettünk a konyhában. Áldott jó ember volt, kissé nehéz természettel. Hogy miért szeretem annyira? Mert én vagyok “Nagypapa kedvenc unokája” ezt mindenki tudja, a mi kis falunkban. Mert éreztem azt a feltétlen szeretetet, amiért nagyon hálás vagyok. Mert bármit tettem, mindig büszke volt rám, és kiállt mellettem. Mert, amikor bent voltam nála a kórházban, bár alig bírt beszélni, még akkor is azt mondta “Téged szeretlek a legjobban!”. Ez az utolsó emlékem róla.
Ekkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. A világ megy tovább, én is élek tovább, csak ő nem.